Bátor tökéletesen tudja, hogy ha a jelenlétemben lel valami ehetőt finomat és nagy örömmel gyorsan betúrja, akkor én -érthetetlen módon- idegrohamot kapok. Éppen ezért cselhez kell folyamodnia: meg kell várnia hogy lankadjon az éberségem.
Múltkor találtunk egy félig lerágott főtt kukoricát az utca közepén. Én vettem hamarabb észre, Bátort elengedtem, kiváncsi voltam mi fog történni. Bátor amikor észlelte mekkora szerencséje van, első körben lecsekkolta hol vagyok, figyelek-e egyáltalán... Én úgy tettem mintha nem látnám miben mesterkedik. Ő tudatosan lassította lépteit, nehogy felhívja magára a figyelmet izgatott viselkedésével (nem tudja, hogy árulkodó jel, hogy a farkát ilyenkor kicsit megemeli). Majd mikor odaért szépen, komótosan, mint a lassított felvételen hátrafordult, hogy nézem-e? Amikor meglátta hogy felette állok ordításra és ütésre készen  (=ménykű betöltve) egyszeriben felkapta a fejét és a világ legtermészetesebb módján elindult: Nincs itt kérem semmi látványosság, haladjunk tovább...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.