Bátor megérzi mikor készülődöm a Duna partra. Bent a lakásban vettem fel a kutyasétálós cipőmet, ez meg kint elkezdett ordítani, mint akit ölnek. Tudta, hogy megyünk. Beültünk a kocsiba, szokásos módon a KPM-ig birkóztunk, aztán leült a helyére. Az a baj, hogy most már kezd immunis lenni a kiabálásomra és már elég nagy ahhoz, h a fájós jobb karommal ne tudjam lent tartani... nem is értem miért szokott a KPM után bekucorodni a helyére... de rendes tőle.
Lementünk a folyóhoz, ő belegázolt. Bátor nem úgy fürdőzik mint a többi vízikutya, ő csak szépen kocog a bokáig érő vízben, olyan Baywatch-osan.
A mai napig minden vízről azt képzelte, hogy a barátja. Legyen az pocsolya, mocsár a Duna mellett (megj.: az a legfinomabb, engem már 50m-ről fejbe csap a rohadás szag) vagy a Duna, mindegyikbe belekocog, tapicskol kicsit, majd megpróbálja gyorsan kiinni.
Kitaláltam, hogy változatosabbá teszem a mai sétánkat és elmegyünka Ligeti Tóhoz. Bátor megörült a tónak, még ha nem is volt az a finom, gyomorforgató szaga.
Neki iramodott, gondolta csinál egy kört a szélén, ahogy illik. Én csak a következőket láttam: Bátor belelép a tóba, fejjel belebukfencezik és egy pillanatra eltűnik a kutyám. Mint utóbb megállapítottam, ott kb 2 méteres lehet a vízmélység... Nem baj, szereztünk néhány felhőtlenül boldog percet a horgászoknak. Sajnos az éppen arra futó ember kevésbé szórakozott ilyen kitűnően, miután Bátor az indokolatlanul kitőrő szeretet hullámát rajta vezette le. Szerencsétlen csóka moshatja ki a méregdrága felsőjét, amennyiben nem akarja h Bátor vizes/békanyálas/sáros tappancsnyomai díszítsék az idők végezetéig.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.